Repülőszentszalamandra blog

3. Tom Waits - "Hell Broke Luce" Ha kellene választanom egy számot, ami a háború borzalmairól szól, egyértelműen ez lenne az. Eszméletlen módon erőteljes, szürreális videóklipben mutatja be a témát Tom Waits. (Sajnos a videóklipet nem tudtam ide beágyazni, de melegen ajánlom a megtekintését, mert leginkább úgy üt igazán.) Egy amerikai tengerészgyalogosról, Jeff "Luce" Lucey-ról szól a történet, aki 23 évesen visszatérve Irakból  öngyilkosságot követett el a kialakult poszttraumás stressz szindrómája miatt. Véleményem szerint a legerőteljesebb háború ellenes szám, amit valaha írtak.  "How is it that the only ones responsible for making this mess Got their sorry asses stapled to a goddamn desk" 4. Heilung - "Krigsgaldr" Most egy igazán underground dolog fog következni. Heilung egy dán formáció, akik a vaskori (vikingek előtti) Észak-Európába próbálják visszarepíteni az embert a zenéjükkel. Műfajilag leginkább ilyen minimalista dark ambient/ dark fo...

Alapvetően zenei mindenevőnek tartom magam, viszont mindig voltak olyan zenei irányzatok, amik előtérbe kerültek számomra hosszabb-rövidebb ideig. Nehéz lenne olyan zenei műfajt mondanom, amiben ne tudnék mondani legalább néhány olyan számot, ami tetszik. (Oké, ez egy kicsit túlzás volt, mert mondjuk a mulatós, techno, black metal vonalakon nehéz dolgom lenne.) Az alábbi listából ez a fajta diverzitás ki fog tűnni. Megpróbáltam összeszedni azokat a számokat az elmúlt évekből, (mondjuk elmúlt 10 évből körülbelül) amikre úgy erőteljesen felkaptam a fejemet. Terveim között szerepel műfajokra/zenekarokra bontva is bejegyzéseket írni a közeljövőben, amint időm engedi, fogok még zenei témájú firkálmányokkal foglalkozni. Akkor nézzük: 1. Eli 'Paperboy' Reed - "Cut Ya Down "   Erre a számra, a Far Cry 5 című számítógépes játéknak köszönhetően akadtam rá teljesen véletlenül. Álmomban sem gondoltam volna, hogy 2006-ban jelent meg, mivel annyira hozta a 60-as évek James Brown s...

Nem tervezek Marx gondolatvilágával különösen foglalkozni, viszont ezt a szállóigét kicsit megrágnám egy firka erejéig.  Attól függően, hogy valaki vallásos e avagy nem, változik ennek a „kinyilatkoztatásnak” a megítélése. Nem árulva zsákbamacskát szabadgondolkodóként, alapvetően egyetértek ezzel a kijelentéssel, viszont így egészíteném ki: A vallás a nép egyik ópiuma. Mert véleményem szerint sokféle ópiuma van a népnek, pontosabban mindenkinek van legalább egy...de inkább több. (Mielőtt még rátérnék a lényegre, egy kis széljegyzetként megemlíteném, hogy tudományosan már kimutatták, hogy a vallásos tapasztalások, spirituális érzések ugyanazokat a területeket aktiválják az agyban, mint a szerelem, szex vagy kábítószerek esetében. Talán nem véletlen az egybeesés. https://www.livescience.com/57021-religion-brain-activation.html ) Tehát mit is akarok kihozni ebből az egészből? Én úgy gondolom, hogy minden embernek, kivétel nélkül, szüksége van valamiféle „ópiumra”, hogy az „élet há...

MEGTÖRTÉNT ESETET ALAPJÁN. Képzeld el, hogy éjfél van, békésen fekszel az ágyadon még éppen elalvás előtti állapotban és egyszer csak egy hatalmas puffanás utáni ordításnak leszel fültanúja. Kinyitod a szobád ajtaját és azt látod, hogy muter a földön ül, a konyhapadlón, jajgatva. Fater néhány lépéssel arrébb, a hálószobában az ágyán ülve szitkozódik. Muter körül víztócsa. Próbálod összerakni az eseményeket, de nem egyszerű. Először felsegíted anyád a padlóról, végül kikérdezed. Mint kiderült a víz a macska önitatójából származik, mivel faszányos módon rosszul lett visszahelyezve rá a teteje és a sötétben (mert nyilván éjszaka nem kapcsolunk lámpát, ha ki szeretnénk menni a konyhába) nem vette észre a tócsát a padlón és a járólap+víz elegye okozott egy kisebb csúszást, aminek az eredményeképp a gravitáció végül győzedelmeskedett. Idáig rendben is van a történet, viszont nem érted miért ordított apád. Gondolod, hogy talán csak a puffanásra riadt fel, de nem. Mint kiderült, ő nem a puffa...

Tudnék mondani néhány filmet, ami erőteljes hatással volt rám, viszont olyat, ami túlzás nélkül állítva, része lett az életemnek, csak egyet. Ez pedig Sean Penn által rendezett 2007-es filmdráma, az Út a vadonba . Amikor először láttam a filmet, konkrétan teljesen letaglózott. Próbálom keresni rá a megfelelő kifejezést, de nagyon nehéz leírni azt a csontig hatoló, ledöbbenéssel teli érzést, ami a film megnézése után még körülbelül egy hétig velem volt. Úgy éreztem, mintha egy tükröt tartottak volna elém, és megláttam volna benne saját magam. A film (pontosabban Christopher McCandless ) kifejezte azt, amit én legbelül már régóta éreztem, de kimondani sose mondtam. Vannak emberek, akik nehezen tudnak azonosulni azzal a fajta képmutatással, megfelelési kényszerrel, amit a társadalmunk elvár tőlünk. Azt figyeljük, hogy mit mondanak mások, és hajszoljuk magunkat, hogy előrébb jussunk azon a bizonyos létrán. Ha a szomszéd új autót vesz, akkor nyilván én sem maradhatok le, nekem is 'b...

Mivel érintett vagyok a kérdésben, gondoltam érdemes lenne erről a témáról néhány keresetlen szót ejtenem. Igen, nem iszom alkoholt még alkalmanként sem. Koccintani kólával vagy gyümölcslével szoktam. Ennek ellenére nem vagyok ellene a mértékkel való alkohol fogyasztásnak. Miért is lennék?! Addig amíg valaki nem küldi ki rókakomát sétálni mellém a padlóra vagy nem kezd el állat módjára asztalokat borogatni, addig nekem semmi dolgom nincs azzal, hogy ki mit gurít le a nyelőcsövén. Sőt, bármikor veszek alkoholt ajándékba családtagoknak, barátoknak minden további nélkül. A tolerancia az én részemről tehát maximálisan megvan. A másik oldalról viszont ez a legtöbb esetben sajnos nem mondható el. Abban a pillanatban, amikor egy társaságban kimondom, hogy “köszi, de nem iszom alkoholt” egyből megáll a levegő és minden szem rám szegeződik, mint amikor temetésen elkap a nevetőgörcs. Ilyenkor általában a következő kommentárok szoktak elhangzani: “csak egy keveset, egy fél pohárkával!”, “ne kére...

MEGTÖRTÉNT ESET ALAPJÁN. Izzasztó június nyolcadikán valami felriaszt az álmomból. Nem volt rémálmom, állapítottam meg, de akkor miért ébredtem fel? Fáradt, leragadt szemeimet a szekrényemen lévő Thomson órás rádiómra próbálom fókuszálni, de rájöttem, hogy tegnap óta nem javult meg a szemem, ezért a fejem mögé nyúlva próbáltam rátapintani a lényegre… és igen megvan a szemüvegem. Sikerült a szárával nem kinyomni a szemem, ami egy csodával felért, és 4 dioptriás okulárémmal könnyedén leolvastam az időt: hajnali háromnegyed négy.Visszahelyeztem a fejemet a kényelmes tönkölybúza párnámra, a szemüvegem is elfoglalta az őt megillető helyét, és gondolatban elterveztem, hogy reggel tizenegyig nem kelek fel még egyszer. Abban a minutumban mikor szemeimet összeragasztottam és már az agyamba betöltöttem az elalváshoz nélkülözhetetlen pozitív szoftvert, valami rossz sejtés lett úrrá rajtam. Megmagyarázhatatlan érzés, olyan dejá vu. Ekkor halk, szinte ultrahangú, de annál félelmetesebb, démoni hang...

MEGTÖRTÉNT ESETET ALAPJÁN. A történet egy szép júliusi napon, a legdélebbi izlandi település, Vík (vagy hosszabb nevén Vík í Mýrdal) mellett húzódó hegyvonulat, a Hatta ormára felfelé kapaszkodva veszi kezdetét…de ne szaladjunk ennyire előre. Mivel ez már nem a kezdet, inkább a vég. Talán ott érdemes indítanom ezt a históriát, hogy 8 óra körül felébresztett, valami kellemes kattanás előjátéka utáni ajtónyikorgás, amit utójátékként egy erőteljes fingorásszó zárószáma követett. Rendben is volna ez, végső soron a hostelekben így történnek az ébresztések általában, pláne öt másik emberrel összezárva ez inkább maga a természetesség, semmint rendkívüli esemény. Akinek volt már kollégiumi tapasztalata, annak a hostel már csak ennek a deja vu érzését hozza a felszínre. Ami viszont kifejezetten tudja fokozni az ébresztésnek az ilyen formájú élményét, amikor érzed, hogy kivilágítja valami a retinád. Igen, valaki felhúzza a sötétítő redőnyt. De legyünk megértőek embertársainkkal! Össze kell pak...