„A vallás a nép ópiuma.” továbbgondolva

Nem tervezek Marx gondolatvilágával különösen foglalkozni, viszont ezt a szállóigét kicsit megrágnám egy firka erejéig. 

Attól függően, hogy valaki vallásos e avagy nem, változik ennek a „kinyilatkoztatásnak” a megítélése. Nem árulva zsákbamacskát szabadgondolkodóként, alapvetően egyetértek ezzel a kijelentéssel, viszont így egészíteném ki: A vallás a nép egyik ópiuma. Mert véleményem szerint sokféle ópiuma van a népnek, pontosabban mindenkinek van legalább egy...de inkább több. (Mielőtt még rátérnék a lényegre, egy kis széljegyzetként megemlíteném, hogy tudományosan már kimutatták, hogy a vallásos tapasztalások, spirituális érzések ugyanazokat a területeket aktiválják az agyban, mint a szerelem, szex vagy kábítószerek esetében. Talán nem véletlen az egybeesés. https://www.livescience.com/57021-religion-brain-activation.html)

Tehát mit is akarok kihozni ebből az egészből? Én úgy gondolom, hogy minden embernek, kivétel nélkül, szüksége van valamiféle „ópiumra”, hogy az „élet háborgó tengerén” képes legyen továbbhajózni valamerre. Még akkor is, ha a kikötőt nem látja. Ellenkező esetben zátonyra futnánk és elragadna minket a Kráken vagy a hétlyukú királylány. Az, hogy kinek mi az ópiuma, mik az ópiumjai vérmérséklettől, neveltetéstől, adottságoktól, tehetségtől meg még tudja a fene, sok mindentől függ. Például, lehet az ópiumod a festészet, vagy bármilyen más művészet gyakorlása. Lehet az ópiumod az, hogy órákat ütsz egy boxzsákot (jobb esetben csak a boxzsákot) vagy maratont futsz. Lehet az ópiumod maga az ópium, vagy szimplán az, hogy minden nap seggrészegre iszod magad. Lehet az ópiumod a munkamániád vagy a számítógépes játékok. Rengetegféle ópiumod lehet, és igen, ebbe a vallásos hit is beletartozhat. Az, hogy ezek közül az ópiumok közül van olyan, amelyik veszélytelen, esetleg károsabb mint a másik, vagy némelyik maga teszi tönkre az életed, az egy más kérdés, viszont a lényeg, hogy mindenki valamilyen módon próbálja könnyebbé tenni az életét, túljutni a gondokon stb. Talán úgy is fogalmazhatnék, hogy menekülünk a valóságtól, ami ugye nem mindig sétagalopp...