A Vík-i hegyi jeti esete, avagy hogyan születnek a legendák

MEGTÖRTÉNT ESETET ALAPJÁN. A történet egy szép júliusi napon, a legdélebbi izlandi település, Vík (vagy hosszabb nevén Vík í Mýrdal) mellett húzódó hegyvonulat, a Hatta ormára felfelé kapaszkodva veszi kezdetét…de ne szaladjunk ennyire előre. Mivel ez már nem a kezdet, inkább a vég.

Talán ott érdemes indítanom ezt a históriát, hogy 8 óra körül felébresztett, valami kellemes kattanás előjátéka utáni ajtónyikorgás, amit utójátékként egy erőteljes fingorásszó zárószáma követett. Rendben is volna ez, végső soron a hostelekben így történnek az ébresztések általában, pláne öt másik emberrel összezárva ez inkább maga a természetesség, semmint rendkívüli esemény. Akinek volt már kollégiumi tapasztalata, annak a hostel már csak ennek a deja vu érzését hozza a felszínre. Ami viszont kifejezetten tudja fokozni az ébresztésnek az ilyen formájú élményét, amikor érzed, hogy kivilágítja valami a retinád. Igen, valaki felhúzza a sötétítő redőnyt. De legyünk megértőek embertársainkkal! Össze kell pakolnia gyorsan, mivel reggeliznie és utána távoznia kell a hostelből. Ráadásul ketyeg az óra. Mivel 10 órakor már a takarító brigád jön, hogy az ágyneműjétől megszabadítsák, neki meg ugye eddig szólt az ottmaradása. Retkes zoknit kihalászni az ágy alól, meg kell találnia a fülbevalóját, amit még három nappal ezelőtt hagyott el a radiátor és az asztal között, elvégezni a túrazsák megtömésének művészetét…stb. Ezek időigényes dolgok tudnak lenni, pláne, ha előtte való éjszaka még egy kis vodkát is kortyolgatott altató gyanánt. De lépjünk is tovább a történetben…

Rádöbbenve, hogy eddig tartott az alvásidőm, felülve ágyamban az ingyenesen beszerezhető Vík térképet böngészve, arra jutottam, hogy az utolsó itt töltött napomat a Hatta megmászásának fogom szentelni. (Pontosabban először szemüvegre volt szükségem, hogy tudjak böngészni, amit furcsa módon a cipőmbe dugva találtam meg. Ez egy rejtély, hogy hogyan került oda, mindenesetre ezt a kérdést nem tudtam megfejteni azóta sem.) A térkép nem jelölt se kilométert, se időt, se nehézséget, de gondoltam nincs ezzel gond, itt még éjfélkor is világos van nyáron, továbbá ha úgy érzem, akkor bármikor visszafordulhatok, ha úgy hozza a helyzet. Esőköpeny errefelé úgy is állandó társam, szóval probléma egy szál sem lehet. Tökéletesen random eldöntött tervem után, jöhet is a kivitelezés egy gyors reggeli és öltözés után. Nade, itt jönnek a gondok! Reggeli! Mivel alapvetően nekem a reggeli olyan 10 óra után szokott kezdődni, -reggebédnek is szoktam hívni- így a 8 óra 30-as evésre a bélásom nem igazán volt felkészülve. (Nyilván akkor még ezt nem sejtettem, de a történet szempontjából ennek a faktornak lesz jelentősége.)

Szóval jó kis házi kenyér, felvágottak, sajtok, kalács lekvárral, gyümölcslevek, még egy kis gofrit a tetejébe, müzli tejjel…úgy vetettem rá magam mint etióp gyerek a karácsonyi pulykára tekintettel arra, hogy az eddigi izlandi tartózkodásom alatt az étkezésemet eléggé egyhangúra kellett redukálnom, az ország „olcsósága” miatt. Ezek után még egy gyors kitérőt tettem…nem a mellékhelyiségbe, hanem a közeli szupermarketbe, hogy a túrámhoz elegendő mennyiségű banán, alma, pékáru és lónyál (ízesített víz, olcsó lőre, amit errefelé Toppur néven értékesítenek) álljon rendelkezésre. Ezután már tényleg semmi sem állhatott az utamba a hegy meghódításához.

Ballagok, ballagok szépen a kiépített, akarom mondani a ki nem épített ösvényen, mellettem lovak legelésznek, turisták nézelődnek, szép kellemes 13 fok napsütéssel, teljesen izlandi nyári feeling. Ahogy haladok egyre feljebb és feljebb az első lihegések is előjönnek. Nem baj, égessük azokat a kalóriákat. Tovább haladva realizálom, hogy már a fele utat megtettem, de azt láttam, hogy a neheze még hátra van. Egy kisebb sziklamászással is felérő szakasz még előttem állt. Miközben ezen elmélkedtem megmozdult valami, olyan kellemesen, de még nem határozottan. Mondom magamban sebaj, csak mocorog, ez természetes, a havária lehetősége még minimális. Körülbelül 2-3 perccel, és jó pár lépéssel később a helyzet kezdett meglepő fordulatot venni. A vészharangot meg kellett kongatnom. A helyzet viszonylag gyors értékelése után, -ami abból állt, hogy:

„A” lehetőség: ott helyben, ahol vagyok gyorsan elintézem. Ezt gyorsan el kellett vetnem, mivel még 50 km-re sincs egy fa, de még egy bokor sem, a faluból premierplánba nézhették volna a show-t, ráadásul még egy kisebb turistatömeg is épp a hegyet kémlelte, volt amelyik távcsővel.

„B” lehetőség: leszaladok a hegyről, vissza a faluba. Ezt a lehetőséget azért vetettem el, mivel nem elég a faluba visszaereszkedni, utána lehet az utcán jön a pokol, mert nem érek vissza a hostelbe. Vagy ha vissza is érek, nincs garancia rá, hogy az egyetlen WC nem foglalt éppen.

Szóval maradt a „C” lehetőség, fel a hegyre, amilyen gyorsan csak lehetséges, és ott a sziklák mögött megbújva terítem a brióst, reménykedve persze, hogy nem találkozom emberekkel – a terv ezzel megszületett.

Nyilván tudatában voltam annak, hogy így is lehet az alsóbbik gatyámnak más funkciója is lesz a mai nap folyamán, de ezzel a lehetőséggel számolnom kellett.

Tehát jött az erőteljes tempójú felfelé haladás, közben persze a tüdőmet is köptem kifelé rendesen, a záróizmomat meg erőteljesen próbáltam a ‘close’ funkcióban tartani. Ezek mellett jött a sziklamászós szakasz, ott még igyekeztem nem kitörni a bokámat a cél előtt néhány méterrel. (Itt megjegyezendő, hogy az utasbiztosításom nem fedezte volna a helikopteres hegyi mentést, szóval erre különösen ügyelnem kellett az akció közben.) Végül felértem! Ép kézzel ép lábbal, ép gatyával. Csak egy pillanatra néztem körbe, de az is elég volt, hogy tudatosuljon bennem: Ha itt valaki fent van most a hegyen, az mindent látni fog.

Nem gondolkodhattam tovább. Egy életem egy halálom a kezedbe ajánlom. Leguggoltam és megtörtént. Gyorsan. Ezután gondolkodtam el rajta, hogy van e nálam valamilyen törlő alkalmatosság. Milyen szerencsés vagyok, hát hogyne lenne! Egy százas csomagot rejt a táskám. Ezután jutottam arra a helyzetre, hogy kultúrember révén, egy túraútvonalon, ráadásul egy védett geoparkban, nem fogom a vinnyettás papírt otthagyni. Hogy nézne az ki…de hova tegyem? A találékonyság utat tör magának, az egyik pékárus zacskót szabaddá téve megoldódott a kérdés. Kissé undorodva helyeztem a táskába ötször átcsomózva, de megtettük amit megkövetelt a haza. Majd belevágom az első kukába gondoltam. (Itt megjegyezendő, hogy még másnap is ottmaradt a táskámban, mert megfeledkeztem róla.) Úgy, mint ahogy a maffiózók a holttesttel szokták, nekem is el kellett tüntetnem valahogy az áldozatom, mivel kilométerekkel arrébb is szembetűnő jelenség volt. Se bokor, se fa, se fű, csak kő. Hát gondolva egy nagyot, egy kis emlékművet készítettem neki. Így senkinek a szemét nem fogja szúrni. Ha meg mégis, akkor majd gondolják a Vík-i hegyi jeti járhatott erre. Az igazságot pedig csak a felettem szálldosó sirályok fogják csak tudni.

a Vík-i hegyi jeti tollából

Copyright © 2020. Minden jog fenntartva!