Éjjeli Konfrontálódás -egy átvirrasztott éjszaka története

MEGTÖRTÉNT ESET ALAPJÁN. Izzasztó június nyolcadikán valami felriaszt az álmomból. Nem volt rémálmom, állapítottam meg, de akkor miért ébredtem fel? Fáradt, leragadt szemeimet a szekrényemen lévő Thomson órás rádiómra próbálom fókuszálni, de rájöttem, hogy tegnap óta nem javult meg a szemem, ezért a fejem mögé nyúlva próbáltam rátapintani a lényegre… és igen megvan a szemüvegem. Sikerült a szárával nem kinyomni a szemem, ami egy csodával felért, és 4 dioptriás okulárémmal könnyedén leolvastam az időt: hajnali háromnegyed négy.Visszahelyeztem a fejemet a kényelmes tönkölybúza párnámra, a szemüvegem is elfoglalta az őt megillető helyét, és gondolatban elterveztem, hogy reggel tizenegyig nem kelek fel még egyszer. Abban a minutumban mikor szemeimet összeragasztottam és már az agyamba betöltöttem az elalváshoz nélkülözhetetlen pozitív szoftvert, valami rossz sejtés lett úrrá rajtam. Megmagyarázhatatlan érzés, olyan dejá vu. Ekkor halk, szinte ultrahangú, de annál félelmetesebb, démoni hang ütötte meg a fülem. A hang egyre közeledett hozzám, és elsuhant a fejem mellett. Egyből tudtam mi a teendőm, ő a főellenségem, és harcolni fogok ellene. Nincs más lehetőségem, a béketárgyalások mindig kudarcba fulladtak. Olyanok vagyunk mi ketten egymásnak, mint Leonidász és Xerxész, vagy Karthágó és Róma. Általában éjszaka jön, és mindig megtalál, amikor nem számítok rá, és ha sikeresen heroikus küzdelembe legyőzöm, mindig jön másik. Hasonlóan az oroszokhoz, mindig van utánpótlásuk, nem rettennek meg, akár a légyölő galócával doppingolt viking berserkerek, és fanatikusak akár az Al-Kaida vagy a római katolikus egyház az inkvizíció idején. A fáradtság elszállt belőlem akár a héliumos lufi a majálison. Felmértem a helyzetet, tervet készítettem és gyilkolásra torzult arccal kipattantam az ágyból és azonnal az asztali pilácshoz ugrottam. A fénye megvakított egy röpke pillanatra, és megállásra késztetett, de gyorsan hozzá kellett szoknom, mert minden másodpercnek súlyos következménye lehet az akció kimenetelére. Az első dolgom az utánpótlási vonalak elzárása. Az erkélyajtómhoz léptem és bezártam, és az ablakkal se tettem másképp. Így nem tudnak újabb kontingenst küldeni ellenem. A második lépés előtt rájöttem, hogy nincs rajtam szemüveg és gyakorlatilag a látásom inkább a nullához van közelebb, mint a tökéleteshez. A hibámat gyorsan orvosoltam és következhetett a tervem következő fázisa. Minél nagyobb fényt csiholni, mivel az asztali lámpám fénye nem elég egy ekkora méretű csata lebonyolításához. Sőt kifejezetten kevés! Felkapcsoltam minden működőképes fényt generáló készüléket a szobámban és örömmel nyugtattam meg magam, hogy a fény elég, nem ezen fog múlni, ha kudarcot vallok. A harmadik lépés a fegyvernem megválasztása. Nem is hangsúlyozom ez mennyire fontos fázis. Először gáztámadásban gondolkodtam, de rájöttem ez nem humánus megoldás és rám nézve is veszélyt jelenthet. Szememmel (fontos, hogy a szememmel!) körülnéztem a szobámban összegyűjtött középkori európai és japán szúró-vágó-lövő fegyver replikáimon és megakadt a szemem a wakizasi kardomon. Ez kell nekem, gondoltam. Most pedig jöjjön az ellenség (vagy ellenségek, attól függ mekkora az ellenséges haderő mérete) felkutatása és likvidálása. Minden érzékszervemmel, de főleg a szememmel és a fülemmel azon voltam, hogy megtaláljam őt/őket. Hirtelen meg is pillantottam egyet. Feléledt bennem a vadászösztön, ami generációról – generációra öröklődik minden állatban. Tehát bennem is. Becserkésztem a gonoszt, a lidércet, aki a mennyezeten tanyázott, és a pengét a szívéhez emeltem. Szúrtam, de elhibáztam. Arrébb suhant, de igazságszolgáltatásom elől senki sem menekülhet. Újból szúrtam, de ismét jól védekezett. Harmadik-negyedik próbálkozásom szintén kudarcra lett ítélve. De ekkor! Hibázott, rosszul választott pozíciót és kardélre hánytam. Ránéztem az órára; öt perc alatt győzedelmeskedtem. Az örömöm korainak bizonyult… mert nem volt egyedül! Egy kisebb, de annál fürgébb halálfaló suhant el mellettem és eltűnt mire feleszméltem. Újból suhant és újra eltűnt, mint a gyalogkakukk. Hosszú percek és tízpercek teltek el, míg végül el nem ásítottam magam, nem is egyszer. Fáradok, de szerencsémre az ellenségem is. Leszállt egy általa biztonságosnak vélt helyre, ahol azt hitte nyugta lesz, de nem hagytam. Szúrtam-mellé, arrébbsuhant. Szúrtam-mellé, arrébbsuhant. Párszor eljátszottuk, míg végül rájöttem fegyvert kell váltanom. Egy belső hang azt súgta, hogy használjam a Himnusz az élethez című könyvet. Nem haboztam, felkaptam fegyverem és az íróasztalomon egyensúlyozva a mennyezethez passzíroztam ellenségem. Hősi halált halt. (Az utolsó gondolata ez lehetett: „Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”) Örömöm tetőfokára hágott. Az órára pillantottam: pontban fél öt. A nap már a horizonton kezdett felkelni. Leoltottam a lámpákat, kinyitottam a nyílászárókat és bíztam abban, hogy nem jön több. A véres negyvenöt perces csata után kimentem a konyhába ittam-ettem egy jót, – mivel beindult a gyomorsavtermelésem – és holt fáradtan egyből elaludtam. Reggel nyolckor keltem, tele csípésekkel.

Copyright © 2020. Minden jog fenntartva!