Repülőszentszalamandra blog

Tudnék mondani néhány filmet, ami erőteljes hatással volt rám, viszont olyat, ami túlzás nélkül állítva, része lett az életemnek, csak egyet. Ez pedig Sean Penn által rendezett 2007-es filmdráma, az Út a vadonba . Amikor először láttam a filmet, konkrétan teljesen letaglózott. Próbálom keresni rá a megfelelő kifejezést, de nagyon nehéz leírni azt a csontig hatoló, ledöbbenéssel teli érzést, ami a film megnézése után még körülbelül egy hétig velem volt. Úgy éreztem, mintha egy tükröt tartottak volna elém, és megláttam volna benne saját magam. A film (pontosabban Christopher McCandless ) kifejezte azt, amit én legbelül már régóta éreztem, de kimondani sose mondtam. Vannak emberek, akik nehezen tudnak azonosulni azzal a fajta képmutatással, megfelelési kényszerrel, amit a társadalmunk elvár tőlünk. Azt figyeljük, hogy mit mondanak mások, és hajszoljuk magunkat, hogy előrébb jussunk azon a bizonyos létrán. Ha a szomszéd új autót vesz, akkor nyilván én sem maradhatok le, nekem is 'b

Mivel érintett vagyok a kérdésben, gondoltam érdemes lenne erről a témáról néhány keresetlen szót ejtenem. Igen, nem iszom alkoholt még alkalmanként sem. Koccintani kólával vagy gyümölcslével szoktam. Ennek ellenére nem vagyok ellene a mértékkel való alkohol fogyasztásnak. Miért is lennék?! Addig amíg valaki nem küldi ki rókakomát sétálni mellém a padlóra vagy nem kezd el állat módjára asztalokat borogatni, addig nekem semmi dolgom nincs azzal, hogy ki mit gurít le a nyelőcsövén. Sőt, bármikor veszek alkoholt ajándékba családtagoknak, barátoknak minden további nélkül. A tolerancia az én részemről tehát maximálisan megvan. A másik oldalról viszont ez a legtöbb esetben sajnos nem mondható el. Abban a pillanatban, amikor egy társaságban kimondom, hogy “köszi, de nem iszom alkoholt” egyből megáll a levegő és minden szem rám szegeződik, mint amikor temetésen elkap a nevetőgörcs. Ilyenkor általában a következő kommentárok szoktak elhangzani: “csak egy keveset, egy fél pohárkával!”, “ne kére

MEGTÖRTÉNT ESET ALAPJÁN. Izzasztó június nyolcadikán valami felriaszt az álmomból. Nem volt rémálmom, állapítottam meg, de akkor miért ébredtem fel? Fáradt, leragadt szemeimet a szekrényemen lévő Thomson órás rádiómra próbálom fókuszálni, de rájöttem, hogy tegnap óta nem javult meg a szemem, ezért a fejem mögé nyúlva próbáltam rátapintani a lényegre… és igen megvan a szemüvegem. Sikerült a szárával nem kinyomni a szemem, ami egy csodával felért, és 4 dioptriás okulárémmal könnyedén leolvastam az időt: hajnali háromnegyed négy.Visszahelyeztem a fejemet a kényelmes tönkölybúza párnámra, a szemüvegem is elfoglalta az őt megillető helyét, és gondolatban elterveztem, hogy reggel tizenegyig nem kelek fel még egyszer. Abban a minutumban mikor szemeimet összeragasztottam és már az agyamba betöltöttem az elalváshoz nélkülözhetetlen pozitív szoftvert, valami rossz sejtés lett úrrá rajtam. Megmagyarázhatatlan érzés, olyan dejá vu. Ekkor halk, szinte ultrahangú, de annál félelmetesebb, démoni hang

MEGTÖRTÉNT ESETET ALAPJÁN. A történet egy szép júliusi napon, a legdélebbi izlandi település, Vík (vagy hosszabb nevén Vík í Mýrdal) mellett húzódó hegyvonulat, a Hatta ormára felfelé kapaszkodva veszi kezdetét…de ne szaladjunk ennyire előre. Mivel ez már nem a kezdet, inkább a vég. Talán ott érdemes indítanom ezt a históriát, hogy 8 óra körül felébresztett, valami kellemes kattanás előjátéka utáni ajtónyikorgás, amit utójátékként egy erőteljes fingorásszó zárószáma követett. Rendben is volna ez, végső soron a hostelekben így történnek az ébresztések általában, pláne öt másik emberrel összezárva ez inkább maga a természetesség, semmint rendkívüli esemény. Akinek volt már kollégiumi tapasztalata, annak a hostel már csak ennek a deja vu érzését hozza a felszínre. Ami viszont kifejezetten tudja fokozni az ébresztésnek az ilyen formájú élményét, amikor érzed, hogy kivilágítja valami a retinád. Igen, valaki felhúzza a sötétítő redőnyt. De legyünk megértőek embertársainkkal! Össze kell pak