Az élet értelme, az illúzió fontossága

NEHÉZ TÉMA! HA EGZISZTENCIÁLIS VÁLSÁGBAN SZENVEDSZ VAGY BÁRMILYEN ÉRTELEMBEN ROSSZ A KÖZÉRZETED, KÉRLEK NE OLVASD MOST TOVÁBB! KÖSZI!

......................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................................

Merünk e a "függöny mögé nézni"? Akarunk e? Szükségünk van e arra, hogy tudjuk mi van mögötte? Képesek vagyunk e arra, hogy elviseljük a választ, ami ott vár minket? Kell e mögé néznünk egyáltalán?

Érdekes kérdések ezek...

“People often claim to hunger for truth, but seldom like the taste when it's served up.”

 — George R.R. Martin

Az ember olyan, hogy nagyon szeretné tudni az igazságot. Az igazság viszont olykor fájdalmas, szürke, hideg, zord, mulandó...olyan világi tud lenni. Ezt viszont nem szeretjük. 

Egy értelmes emberi megoldás, ha kitaláljuk a "magunk igazságát", amit saját szánk íze szerint megformálunk, amiben otthonosan érezhetjük magunkat. Ezt az általunk létrehozott igazságot pedig "valóságként" megélhetjük. Mindjárt kellemesebb...annyira emberi megoldás.

 Hankiss Elemér: Az ezerarcú én című könyvében (507.o.) ezt írja: 

"Minél érthetőbbé válik a világmindenség, mintha annál inkább értelmetlenné és céltalanabbá válna."

Ez azért lehetséges, mert ha kivesszük a képletből a transzcendenciát, ha "megöljük Istent", akkor az jön ki, hogy 

"...a világmindenséget nem nekünk szánták, és egyáltalában senkinek és semminek sem szánták." (H.E.: Félelmek és szimbólumok (253.o.)

Tulajdonképpen ezáltal saját fontosságunk, létezésünk fog "leértéktelenedni" egy hangya, vagy egy ganajtúróbogár szintjére. Semmivel sincs akkor nagyobb jelentősége annak, hogy mi létezünk, mint egy Tiszavirágnak. Akkor H.D. Thoreau-t idézve: "...részben én is lomb vagyok, növényi korhadék!" (Walden: 180.o.)

Az életnek így elveszik az abszolút értelembe vett értelme. Ha nincs Isten, nincs Túlvilág, nincs Újjászületés, nincs reinkarnáció, akkor mi értelme a létezésemnek? Élek 10 évet vagy 80-at, gazdag leszek vagy szegény, családom lesz vagy magányosan élek, egyetemet végzek vagy segédmunkás leszek stb...teljesen mindegy, mert a végén úgy is el leszek kaparva 2 méter mélyen, mint mindenki más. 

Persze, mondhatjuk azt, hogy ha olyan híres leszek mint Einstein vagy Elon Musk, akkor legalább a nevem fennmarad. Valóban így van? Ha fenn is marad valameddig a nevem, fenn fog e maradni 500 év múlva is? Jelent e bármit is Alexander Graham Bell neve a mai embernek? Ha híres leszel, lehet lesz rólad egy emléktábla a neveddel valahol egy ház falán, esetleg egy szobor. Lesz rólad egy Wikipedia oldal, néhányan írnak rólad egy-egy cikket, hogy meghaltál. Telnek az évek, és egyre inkább halványodik el a jelentőséged, végül az emléktáblát is leveszik, mert kell másnak a hely vagy mert a házat elbontják. 

De valljuk be, a legtöbb embernek még ez sem fog megadatni. Az átlag ember maximum azt mondhatja, hogy a "gyerekeimben élek tovább".  Ez részben igaz is, mert a génjeidet tovább tudod örökíteni. A kérdés, van e bármi jelentősége annak, hogy a génjeidet tovább örökíted? Ha tovább is örökíted, mi a garancia arra, hogy a dédunokád is tovább tudja örökíteni a génjeidet? Miért számít egyáltalán számomra, hogy 500 év múlva is kimutatható lesz e valakiben az én génjeim is? Az nem kérdés, hogy két generáció után nem fogsz többet jelenteni, mint egy megkopott sírkő rajta a neveddel, egyedül a génjeid élhetnek tovább ez esetben...valameddig. Más részről lesz e egyáltalán emberiség 500 év múlva? Ha lesz is, a végén a Föld el fog pusztulni a Nap által. Egyik csillag sem él örökkévalóságig... Kolonizálni fogunk egy másik csillagot? Ha igen, az én génjeim is kimutathatóak lesznek még akkor is valakiben? ....

Minden kérdés újabb kérdést fog felvetni. A lényeg, hogy akármennyire is matekozunk, ha kivesszük a képletből a természetfelettit, akkor rádöbbenhetünk, hogy semmi sem tart örökké. Ha semmi sem tart örökké, akkor az életnek elveszik az abszolút értelembe vett értelme. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy nincs akkora jelentőségem, mint amekkora jelentőséget magamnak tulajdonítok. Vagy még pontosabban: ugyanannyi jelentőségem van, mint bármelyik másik élőlénynek.

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem találhatunk ki magunknak saját élet értelmét, ezt megtesszük természetesen. Néhányat megemlítek a teljesség igénye nélkül: 

 

1. Az életem értelme maga a családom. (gyerekem, párom, kutyám....stb. igény szerint behelyettesíthető)

2. Az életem értelme, hogy minél kényelmesebb életet teremtsek meg saját magamnak (családomnak, gyerekemnek, anyósomnak...stb.)

3. Az életem értelme, hogy valami értékeset teremtsek a világnak.

4. Életem értelme az emberek segítése.

5. Életem értelme maga az, hogy létezek. Az élet önmaga.

  

Ezeknek a jelentőségét nem szabad lebecsülni, viszont vajon elég erősek tudnak e lenni ahhoz, hogy helyettesíteni tudják a magasabb, abszolút értelemben vett élet értelmét? Én úgy gondolom, hogy általában igen. Éljük a mindennapjainkat, saját értelmet kreálunk az életünknek, célokat tűzünk ki, viszont előfordul, hogy azt a bizonyos "függönyt megfújja a szél" és mögé látunk akaratlanul is. Ekkor történik meg az, amit A. Camus az Abszurd falak című esszéjében tökéletesen megfogalmaz:

"Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat - általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden. Kezdődik, ez a fontos. A csüggedtség a taposómalom végét, de egyszersmind az öntudatra ébredés kezdetét jelzi. Felráz, és válaszútra kényszerít: öntudatlan visszatérés a taposómalomba vagy végleges ébredés."

 Igen,  ilyenkor felmerül a Miért? kérdés. Megint a függöny hasonlattal élnék: A saját élet értelme egy vékony csipkefüggöny, amibe a szél könnyen bele tud kapni. Az abszolút élet értelme a maga transzcendenciával, isteneivel, illúzióival pedig egy vastag sötétítőfüggöny, amihez egy vihar kell, hogy elmozdítsa. A lényege viszont mindegyiknek ugyanaz: Elfedjen valamit, ami számunkra finoman fogalmazva is kellemetlen. Sőt, a legtöbb ember számára elviselhetetlen. 

A másik kérdés,ami felmerül, hogy akarjuk e a végleges ébredést? A függöny előtt nekem van jelentőségem; én Isten gyermeke vagyok/ én sikeres vállalkozó vagyok/ én híres művész vagyok, mögötte pedig van valami egész más...

“People often claim to hunger for truth, but seldom like the taste when it's served up.”

Az állatoknak egyszerűbb az életük ebből a szempontból. Nincsenek függönyeik, mert nincs is rá szükségük. Nekik nem kell foglalkozniuk egzisztenciális kérdésekkel, ösztönszerűen élik az életüket. Az ember ezen túlnőtt. Mi képesek vagyunk a "függöny mögé" nézni akarva és néha akaratlanul is. Nekünk szükségünk van valamiféle "védőrétegre".

Hankiss felveti ezt a dolgot, hogy a "transzcendencia elvesztése" egyenes arányban áll a depresszió és a szorongások felerősödésével. A transzcendencia elvesztése -> élet értelmének elbizonytalanodása. 

"Egy hajdani "elvarázsolt" világban, a mítoszok és vallásos hitrendszerek világában könnyebb volt hinni abban, hogy az életnek és a világmindenségnek van valami értelme... a világegyetemet isteni szándék teremtette vagy legalább is mozgatja, következésképpen mindannak, ami létezik és történik, van valami rendje, célja, értelme. Ebben a keretben az emberi életnek is megvolt a maga helye, jelentősége."

(H.E.: Az ezerarcú én- 506.oldal) 

Azt viszont fontos leszögezni, hogy az emberiség (az emberek túlnyomó része) nem tud meglenni transzcendencia nélkül. Az új transzcendens keret létrehozása folyamatosan zajlik. Gondoljunk az egyre inkább felfutóban lévő újpogány vallásokra (wicca és társai), a keleti vallások (buddhizmus, zen) térnyerése a nyugati társadalmakban, a különböző spirituális tanításokra, parapszichológia, okkultizmus, mágia és társai. Ide sorolandó a különböző újkeresztény felekezetek, szekták is.

Tágabb értelemben a fogyasztói társadalom is próbál egyfajta valláspótlékként szolgálni, amit hosszasan részletez a könyvében Hankiss. Ez próbál lenni modern ember egyik -saját szavaimmal élve- "vékony csipkefüggönye." Viszont ez sose lesz olyan erős, mint a természetfelettiben való hit. ->( szorongás, depresszió, bizonytalanság felerősödése) Erich Fromm szavai jutnak az eszembe: "élvezet mögé rejtett kétségbeesés". Ez jellemző a modern emberre.

Mi következik ebből az egészből?

Istenek, vallások, mítoszok jöttek mentek az emberiség történetében. Egy viszont mindig biztos volt:  

A transzcendens keret megléte.

Azt nem tudhatjuk, hogy mi lesz a jövő vallása/vallásai, istenei, de az bizonyos, hogy az emberiség kitalál magának egy ilyen "védőernyőt", akár tudatosan, akár tudattalanul. Mindig az adott korhoz fogja igazítani a transzcendens keretét, de hogy lesz, az több mint valószínű. 

Visszatérve a gondolatmenet elejére, ha a függöny mögé bepillantva azt látjuk, hogy az életnek nincs abszolút értelembe vett értelme, akkor egyáltalán nem "ördögtől való" kialakítanunk a magunk igazságát, a magunk keretrendszerét, a magunk valóságát. Ez az emberiségnek az egyik nagyon hasznos védekező mechanizmusa.

"Amiben hiszel, az valóban létezik." (Nem tudom ki mondta, de most ideillő közhely.) 

Annak viszont, aki nem használ/ nem tud használni 'vastag sötétítő függönyt' egy utolsó zárógondolatot tennék:

Az, hogy valaminek nincs értelme nem jelenti azt, hogy nem lehet értéke.