Egy vers és gondolat

Nem áll szándékomban verselemzést írni, a 'mit gondolhatott a költő' dolgot is csak érinteném. Inkább arról írnék, hogy számomra mit jelent ez a rövidke, taoista vers:

"Az utolsó felhő is eloszlik,

S az égbe tűnnek a madarak.

Ülünk együtt, a hegy meg én,

Míg végül csupán a hegy marad."

 

Li Taj Po (701-762)

 

Nem olyan nehéz megfejteni, hogy a meditációra gondolt ezekkel a szimbólumokkal: -> madarak és felhők, a negatív és pozitív gondolatok mulandósága, a hegy pedig a tudatosság állandóságát szimbolizálja, amit a meditáció segítségével tudunk elérni. (Tulajdonképpen Li Po a meditációs élményét írta le.)

Számomra viszont egy másik értelmezése is van ennek a rövid költeménynek: A mulandóságot fejezi ki, viszont az emberi mulandóságot. Azt szimbolizálja számomra, Horatius-t idézve, hogy: „Halandó létednek tudatában élj.“ (Ez érdekes hasonlóságot mutat egyébként a középkori kereszténység egyik jelmondatával a "Memento mori"-val is, ami lefordítva "Emlékezz a halálra".)

Nem tudom, ki hogy van vele, de számomra megnyugtató gondolat, hogy ugyanolyan mulandó vagyok, mint bármelyik másik élőlény és engem nem zavar az tény, hogy "végül csupán a hegy marad". Sőt! Van ebben egyfajta megnyugtató természetesség, hogy nem vagyok se több, se kevesebb mint bármelyik másik lélegző létező. Lehet valaki milliárdos, -kicsit keményen fogalmazva- ugyanúgy el lesz kaparva 2 méter mélyen a föld alá előbb vagy utóbb, mint egy hajléktalan vagy mint egy kóbor kutya. A halál tulajdonképpen az egyetlen, ahol érvényesül az egyenlőség minden létező között.

Olyan számomra ez a vers, mint egy friss fuvallat. A mindennapi gondok, apró-cseprő bosszúságok olyan jelentéktelenné válnak, amikor olvasom. Akármelyik értelmezést is nézem, ezt a költeményt leginkább az egyszerűség, természetesség, nyugalom, valóság szavakkal tudom jellemezni.