Elmélkedés a jó és rossz kérdéséről- az abszolút problémája

Rengeteg ember szorong, tépelődik egy döntés meghozatala előtt, közben vagy után. Vajon jól döntöttem e, hogy erre vagy arra az egyetemi szakra jelentkeztem? Jól döntöttem e, hogy felmondtam, és feladtam egy biztos munkahelyet egy bizonytalanért? Jól döntöttem e, hogy megbíztam ebben és ebben az emberben? Jól döntöttem e, hogy családot alapítottam? Vajon jó döntés volt e, hogy összeházasodtam...stb. Ezeket mind nagyon jól ismerjük, folytonosan az életünk részét képezi az ilyen negatív bizonytalanság érzet, lamentálás különböző dolgokon.

Jelen kis szösszenetben megpróbálok kilépni ebből a negatív spirálból és kívülállóként megfigyelni ezt a jelenséget, ami engem is nagyon keményen szokott érinteni. Elsőként segítségemre lesz ebben Kierkegaard, az egzisztencialista filozófia előfutára:

"Házasodj meg, meg fogod bánni; ne házasodj meg, azt is meg fogod bánni... Nevess a világ ostobaságain, meg fogod bánni; sirasd el, azt is meg fogod bánni... Bízzál egy lányban, meg fogod bánni; ne bízzál benne, azt is meg fogod bánni... Akaszd fel magad, meg fogod bánni; ne akaszd fel magad, azt is meg fogod bánni... Ez, uraim, minden életbölcsesség foglalata."

                                                                                                                         S. Kierkegaard: Vagy-vagy (1978. -53.oldal)

Bármilyen döntéseket is hozunk az életedben, mindig meg fogjuk találni a módját, hogy kételkedjünk abban, hogy jó döntést hozunk/ hoztunk e meg. Más szóval, mindig képesek leszünk elégedetlennek lenni az élethelyzetünkkel, akár mennyire is jól átgondolt döntések révén jutottunk el odáig. A probléma szerintem ott van, hogy már eleve azt gondoljuk, hogy létezik olyan, hogy jó illetve rossz (vagy jobb és rosszabb) döntés... De erről majd később. 

Most pedig jöjjön a kedvenc sztoikus filozófusom, Seneca gondolata:

"Nosza nézz körűl az összes halandók között: mindenütt folytonos és bő anyag van a sírásra; egyiket a nyomasztó inség szólítja mindennapi munkára: másikat a soha nem pihenő dicsvágy nyugtalanítja; egyiket a gazdagság, melyet kivánt, ejti félelembe és saját kivánsága miatt gyötrődik; másikat a nyugtalanság; egyiket a munka kinozza; másikat a pitvarát folyvást megszállva tartó népség; ez azt fájlalja, hogy gyermekei vannak, amaz azt, hogy azokat elvesztette. Könnyeink hamarább elfogynak mint fájdalmunk okai." 

                                                                                                                   Seneca: Polybius vigasztalása (IV. fejezet)

Itt is az a dolog kerül elő, hogy a "Szomszéd rétje mindig zöldebb" . A mások helyzete többnyire jobbnak tűnik, mint a magunké. Viszont azt nem látjuk, hogy mindenki megtalálja a saját maga rossz döntéseit, ha akarja. És rendszeresen meg is tesszük ezt. "Könnyeink hamarább elfogynak mint fájdalmunk okai." 

Ennél a pontnál rátérnék a végkifejletre. Létezik e jó és rossz döntés? Én kettő szempontot emelnék ki, amik miatt úgy gondolom, hogy nem létezik:

1.,  Az időtávlat miatt:

Milyen időtávlatban nézzük, hogy az általunk meghozott döntés jó vagy rossz? Az adott pillanatban lehet úgy gondoljuk, tudjuk mi a jó döntés és meg is hozzuk azt, de vajon 1 hét múlva, 1 év múlva vagy 30 év múlva szintén jó döntésként fogunk e rá visszatekinteni? Bármilyen dolog történik velünk, az közvetve és közvetlenül magával fog hozni rengeteg újabb élethelyzetet, döntési lehetőségeket. Lehet, amit mi rossz döntésként értékelünk kezdetben, később kiderül, hogy egy sokkal jobb élethelyzetet fog magával hozni. Utána viszont lehet az fog egy nagyon rossz döntést eredményezni... Nyilván nem vagyunk jövőbelátók, még is azt gondoljuk magunkról, hogy azok vagyunk. Nincs jó és rossz döntés, csak döntési helyzetek vannak és csak az időtáv dönti el milyen minőségűnek látjuk az adott döntést. A döntéseinket (életünkben történt eseményeket) inkább semlegesnek kéne gondolnunk.

Ehhez nagyon jól kapcsolódik ez a Kr. e. 3. századból származó taoista történet, az öregemberről, akinek elszökött a lova. A szomszédok egyből balszerencsét kiáltottak és sajnálták az öregembert. Az öreg, azt mondta, 'majd meglátjuk!' Pár nappal később megkerült a ló, a szomszédok örültek és gratuláltak neki. 'Ez nagyon jó hír'- mondták. Az öreg ismételten csak annyit mondott: 'majd meglátjuk!' Pár napra rá, az öreg egyetlen fiát ledobta a ló és mind a két lábát eltörte az esésben. A szomszédok ismételten jöttek, hogy 'ez nagyon rossz hír, sajnáljuk.' Az öreg ismét csak ennyit mondott: 'majd meglátjuk!' Az országban háború tört ki, és jöttek besorozni minden fiatalembert harcolni. Az öreg fiát nem sorozták be törött lábakkal. A szomszédok jöttek, hogy 'gratulálunk, nagyon szerencsés vagy, ez nagyon jó hír' -mondták. Az öreg ismét csak ennyit mondott: 'majd meglátjuk!' 

Ez egy saját, nyers fordítás volt, az angol verzió innen érhető el: https://storytellingforeveryone.net/old-man-who-lost-his-horse/

2., Szubjektivitás miatt:

Döntések meghozatala előtt (vagy után), általában ki szoktuk kérni a szeretteink, hozzánk közelállók véleményét. Ezzel nincs is baj, nyilván úgy vagyunk vele, hogy 'több szem többet lát'. Így talán be tudjuk biztosítani, hogy a 'jó döntést' tudjuk meghozni. A probléma, hogy valami jó vagy rossz, egy nagyon szubjektív történet. Én lehet egy nagyon jó döntésnek gondolok valamit, amit mondjuk a szüleim nem fognak annak gondolni például. És fordítva. Semmi sem garantálja, hogy akitől a tanácsot kérem, tényleg úgy látja és azt látja, amit én egy adott helyzetben. Ilyenkor történik meg a  'miért hallgattam rá'! 'Ha nem hallgattam volna rá, akkor a jó döntést hoztam volna meg.'  Ez utóbbi természetesen tévedés, már önmagában az időtávlat problémája miatt is...

Zárásként egy kicsit elvont irányba viszem a történetet. Miért lehet az, hogy azt gondoljuk van 'jó és rossz döntés' vagy önmagában, hogy van 'jó és rossz'?  

Az abszolút igénye miatt.                                                                         

Én legalább is ezt gondolom. Az isteni ("az apollói") szférában van jó-rossz, világosság-sötétség, Ahuramazda-Ahriman, Isten-Sátán...stb.  A világi ("a prométheuszi") szférában viszont ilyen nem létezik. Nálunk szubjektivitás van, és a jó és rossz helyett semleges. Itt nincsenek jó szőke hercegek fehér lovon, akik legyőzik a gonosz sárkányt. Vagy úgy is mondhatnám, hogy a világi szférában a sárkány is jó és rossz együtt és a szőke herceg is az. Mindketten szürkék, semlegesek. A problémát az okozza, hogy az "apollói szférában" lévő abszolút igényét lehozzuk a "prométheuszi szférába". És ez okozza a szorongásainkat, tépelődésink döntő hányadát. 

Néhány példa: Az eutanázia jó vagy rossz? Ha én azért lopok, hogy ne halljon éhen a gyerekem, az jó vagy rossz? ....rengeteg példát lehetne hozni, hogy a jó és rossz megítélése a legtöbb esetben társadalmi párbeszéd eredménye és rengeteg történelmi előzménye van. Tehát nem lehet abszolút. Ebből következik, hogy abszolút jó, illetve abszolút rossz döntés sem létezik. Semleges döntések vannak, amiket saját értékítéletünk (és társadalmi 'közmegegyezés') alapján belehelyezünk a jó és a rossz kategóriákba, mindig egy adott momentumban. Az értékítéletünk pedig idővel változhat.

Talán meg tudnánk spórolni néhány szorongást, ha tudatosabbak lennénk ebben a kérdésben és egy kicsit sztoikusok tudnánk valahogy lenni... Nem nagyon, csak éppen annyira, hogy a döntéseink meghozatalánál, ne görcsöljünk, szorongjunk rá nagyon a témára.